Nathaniel vetett rám egy kételkedő pillantást, majd visszafordult a társasághoz.

 

-Elizabeth! - hangzott a kiáltás az asztalunktól, mikoris Elizabeth elsétált melletünk. A kiáltó nőben Nathaniel édesanyját véltem felfedezni. Ezek meg honnan ismerik egymást?

 

-Adelaide?! - kérdezte rácsodálkozva Elizabeth, majd egymás karjaiba ugrott a két nő. Nathaniel apja, Francis krákogott egyet-kettőt, majd az asztal többi tagja is visszatért a félbeszakított eszmecsere folytatásához.

 

-Honnan ismerik egymást? - súgtam kérdőn Nathanielnek, mire ő csak a vállát húzta fel. A fiú jobb oldaláról szúró pillantásokba botlottam, melyek Ambertől származtak. 

 

Azonban a következő elhallatszó mondattól el is feletkeztem a lány gyilkos pillantásairól.

 

-Jacqueline, lennél szíves visszafáradni? - hallatszódott apám mély, paracsoló hangja a hátam mögül, mire bennem a vér is megfagyott. Kis habozás után választ adtam apám parancsára, mintsem kérdésére.

 

-Nem.

 

-Uram, nyugodtan maradhat a lány, és önöket is szívesen látjuk! - szólalt közbe az egyik üzletember. Hát persze, ilyenkor általában az összes sznob elkezd jópofizni apám társaságában.  Vetettem egy pillantást az asztalunkra, majd meglepődve szembesültem azzal, hogy az asztal üresen állt. Az idegesítő, idős házaspárnak nyoma sem volt.

 

-Szívem, maradjunk itt - helyezte finoman kézfejét apám alkaljára Elizabeth. Gyorsan felmértem a helyzetet, majd én is kérlelő pillantásokat löveltem apám felé.

 

-Köszönjük - próbálta hangoztatni kedélyesen, azonban előlem nem tudja eltitkolni, hogy ez a szituáció számára igenis megalázó. 

 

-Szóval, maga lenne a híres-neves Siemens cég tulajdonosa - kezdett bele egy kövér, kopaszodó, öltönyös fickó a mondanivalójába. Apám csak folytatta az étkezést, nem is törődve a hájpacnival. - Mondja csak, hogyan sikerült a családjának évszázadokon át a családja vezetésében tartania a céget? - kérdezte érkelődve, mire a az asztalnál lévő többi ember is elkezdte hegyezni a fülét.

 

-Mondhatni vezetőknek születtünk - adta meg a felvágós választ, mire én elmosolyodtam.

 

-Értem - nevetett fel a férfi, akitől a kérdés származott, majd tovább jártatta a száját. Tisztán látszódott kiülni apám arcára az, hogy irritálják a férfi kérdései. - Akkor a gyönyörű lányában is egy vezető veszhetett el - szegezte rám tekintetét az egész asztal.

 

-Ebben biztos lehet - tekintett rám apám is egy pillanat erejéig, míg Amber halkan kuncogni kezdett. Anyukája villámokat szórt tekintetivél a lány felé, ezzel jelezve, hogy állítson magán.

 

-Én az vagyok - mondta halkan Nathaniel és finoman elmosolyodott.

 

-Te vagy Nathaniel, igaz? - kérdezte Elizabeth a fiútól. - Rengeteget hallottam rólad!

 

-Igen, hölgyem - válaszolta illedelmesen. 

 

-Fess és illedelmes fiatalember - mondta apám, mire Nath szüleinek egyszercsak büszkeség üllt ki az arcára, míg Amber láthatóan duzzogni kezdett.  

 

-Szükségem van egy kis friss levegőre - álltam fel az asztaltól. - Nathaniel, te sem nézel ki jól - ragadtam meg a kezét, majd magammal húztam. Az épület előtt, a fagyban állva belekezdtem a mondandómba. 

 

-Ha így folytatot kirántod a vállamat - nyúlt a fájós helyre.

 

-"Igen, hölgyem?" 

 

-Mit kellett volna mondanom? - tárta szét kérdőn a karjait.

 

-Mondjuk, hogy... - kezdtem bele a mondandómba, azonban realizálni kezdtem a helyzetet. - Hogy...

 

-Hallgatom - mondta kis gúnnyal a hangjában.

 

-Nath, te nem unod még? - ültem le a lépcsőre, mely nedves és egy kissé saras is volt. - Megjátszani magunkat. Hányingerem van magamtól...

 

-De. Igen, unom - guggolt le velem szembe. Ha valaki, akkor Nathaniel tudja igazán átérezni és megérteni a helyzetemet. Vagyis a helyzetünket. Igaz, tőle nem annyi az elvárás mint tőlem, de hozzá is nagy reményeket fűznek.

 

-Kérdezhetek valami személyeset?

 

-Kérdezz.

 

-Ha nem erőltetnék rád a szüleid ezt az egészet, akkor mit csinálnál? Mit szeretnél elérni az életben?

 

-Talán író lennék. Imádok olvasni, ezért sokszor eljátszom a gondolattal, hogy vajon milyen lenne írónak lenni - mosolyodott el. - És te? 

 

-Nem tudom - böktem ki néhány másodperc gondolkodás után.

 

-Nem tudod? - csodálkozott a fiú.

 

-Nem - ráztam meg a fejemet. 

 

-Gondolkodj rajta. Mindenkinek van szívevágya!

 

-Eleget levegőztetek, ne merjetek egyedül hagyni azzal a rengeteg emberrel! - tipegett ki Amber is az épületből, majd rikácsolásba kezdett.

 

-Azt hiszem tényleg vissza kellene mennünk - egyenesedett ki, majd kezet nyújtott felém. Belehelyeztem kézfejemet erős, ám finom tenyerébe, majd én is feltápászkodtam a lépcsőfokról.

Az est további részében csakis a Nathaniel szavain járt az agyam. Mindenkinek van egy szívevágya? És ha nekem nincsen? Valóigaz... Eszemágába sincsen az új igazgatónak lenni a cégünknél, azonban sosem gondolkodtam el azon, hogy mi lennék szívesen. 

 

-Jól vagy? - zökkentett ki Nathaniel hangja. 

 

-Persze - válaszoltam.

 

-Úgy tűnik kezd feloldódni a társaság. Mr. Siemens sem annyira komor már, mint a legelején - súgtunk össze a hangzavarban.

 

-Ha hazaértünk ez megváltozik - néztem végig apámon.

 

-Ti meg mégis mit súgdolóztok állandóan? Olyanok vagytok, mint egy friss gerlepár - riposztotta Amber, mire Nathaniel egy kissé elpirult.

 

-Nem a te dolgod szöszi - próbáltam letudni a vele való beszélgetést pár szóval.

 

-De igen, az enyém is! 

 

-Amber, nem ez a legmegfelelőbb pillanat - próbálta nyugtatgatni a bátyja.

 

-Hagyd csak, megértem. Hiszen az egész est alatt észre sem veszik szegénykét - mondtam mosolyogva.

 

-Nagyon vicces vagy mondhatom. Méghogy vezetőnek született? Egy kaktuszt sem bíznék rád, nemhogy egy céget! - kezdett még idegesebbé válni a szőke. Nathaniel csak ült közöttünk és próbálta csitítgatni a kedélyeket.

 

-Érdekes, rád senki nem bízik semmit - kezdtem én is lesüllyedni a lány szintjére, azonban jót szórakoztam rajta.

 

-Jackie! - emelte fel kissé a hangját Nath. - Elég lesz! Mind a kettőtökből.

 

-Nem én kezdtem - rántottam meg a vállamat, majd kapkodni kezdtem a fejemet, keresve a tekintetek után, hátha valaki felfigyelt a mi kis vitánkra. 

 

-Akkoris egy veztes - kulcsolta össze magaelőtt karjait a szőke.

Megpróbáltam Amber utolsó mondatát figyelmen kívül hagyni, majd újra elmerültem a gondolataimban, miközben a tányéromon lévő borsót kezdtem el ide-oda görgetni a villám segítégével. 

 

Az est végeztével elbúcsúztunk az asztalitársaságtól, majd elhagytuk a csarnokot. Éppenhogy elhagytuk az épületet, apám máris belekezdett a mondandójába.

 

-Elfogadhatatlan volt a viselkedésed - hányta a szememre.

 

-Tudom - helyeseltem egy kis megbánást mutatva, azonban igazi megbánásnak nyoma sem volt bennem.

 

-A jövőben ez nem fog megesni - szórt rám szigorú tekintetével villámokat. - Igaz?

 

-Igen.

 

-Abban biztos lehetsz - vett elő szivartartó tokjából egy darab kubai szivart, majd meggyújtotta azt.

 

Időközben a sofőrünk is megérkezett. Beszálltunk az autóba, majd némacsendben haza mentünk. Néha-néha Elizabeth értelmetlen gondolatai törték meg a csendet, mint például "tetszett a cipőm? mára vettem!" vagy a "nagyon jól áll ez az öltöny drágám!". Kitekintettem a párás ablakon, majd újból elmélyedtem a gondolataimban. Mint mindig, most sem találtam választ a kérdéseimre, csak egy újabb kérdést. Miért tartok apámtól?