Csak tehetetlenül bámultam ahogyan elmegy.
-Ca-Cas...- csuklott el a hangom. Az volt az a pont mikor már nem tudtam erős lenni, bármennyire is küzdöttem a könnyeimmel. A lábaim remegni kezdtek és a mellkasom összeszorult, úgy éreztem mintha egy részemet veszítettem volna el abban a pillanatban. Még mindig sétál... és egyre távolabb kerül.
-Mi-ért? - suttogtam magam elé kétsoros könnyek kíséretében. Csak ez a kérdés járt a fejemben. Miért? Miért fáj ennyire annak ellenére, hogy tudtam, hogy egyszer úgyis ez lesz a vége? Talán még soha életemben nem éreztem magamat annyira szánalmasnak, mint ott állva. Tehetlenül. Utána kellett volna mennem? Már úgyis mindegy. Hiába hozunk döntéseket, a sors keze mindenhova elér.
|