A lehető leghalkabban próbáltam bejutni a házba. Viszonylag sikerült is néma csendben átjutnom a főbejáraton, ám de mikor átjutottam az ajtó túlsó oldalára, kihagyott a szívem egy ütemet. Már az hallban hallotszódott apám mélyen zengő hangja, ahogyan éppen Elizabeth-el beszélget.

 

-Áh, haza jött a csavargó! - kiáltott fel Elizabeth jókedvűen. Olyan gyorsan kiszúrta az ajtó nyitódását, hogy levegőt nem volt időm venni mielőtt megszólalt volna.

 

-Szia...Apa - bámultam a földet, érezve, hogy ennek bizony nem lesz jó vége. Apa hozzám sétált, hüvelykujját az államra tette, majd óvatosan felé emelte tekintetemet. Mélyen a szemeimbe nézett, majd visszament Elizabethez, aki rögtön a kezébe nyomott egy pohár pezsgőt. Micsoda megható találkozás ez apa és lánya számára, több mint fél év után. Semmit sem változott, sem külsőre, belsőre főleg nem. Mindig is tudta mit akar és el is éri azt, a jelenléte hatalmas mennyiségű magabiztosságot sugároz. Bár meg kell mondanom, mintha őszült volna egy kicsit. Szokásos visszafogott, méregdrága öltönyben virított, hozzá párosulva egy szintén méregdrága parfüm illata volt érezhető rajta. Idejét sem tudom mikor láttam őt utoljára öltöny nélkül.

 

-Menj aludni - utasított, én pedig ellenkezés nélkül szót fogadtam neki. Furcsa mód nem érdeklődött hollétem felől, ami egy kicsit megijesztett, gondoltam ennek másnap lesznek következményei. Nagy meglepetésre ez nem így lett.

 

Igyekeztem az ebédlőbe, nehogy le legyek szólva, hogy már én vagyok az, aki állandóan elkésik mindenről.

 

-Jó reggelt - dobtam le magamat a székre. Szokatlanul jó kedve volt Elizabethnek, apámnak pedig szokásosan rideg tekintet ült az arcán.

 

-Reggelt! - üdvözöltek egyszerre. Meg is hozták a reggelit, minek én hamar neki is láttam.

 

-Barbárt nevelek? - kérdezte apa, látván milyen gyorsan és rendetlenül tömöm magamba az ételt. Nevel? Ezt vicces volt tőle hallani.

 

A reggeli végeztével már indulni készültem vissza a szobámba, azonban apám parancsoló visszatartott.

 

-Ülj csak vissza! - a mondat elhangzásánál görcsbe rándult a gyomrom. - Ma ruhát mész vásárolni Eizabeth-el, ugyanis jövőhéten egy estre leszünk hivatalosak - jelentette ki. Szóval igaza volt Nathanielnek... 

 

A hét többi része szinte ugyan úgy telt mint mindig, azzal a különbséggel, hogy mindent kifogástalanul kellett csinálnom, ahogyan azt apám elvárja tőlem. 

 

-Wiliam már a kocsinál vár! - kiabálta Elizabeth a szobám előtt. Egy pillanatra azt hittem, hogy apa fog vezetni, de az természetesen túl átlagos lenne egy magafajta embernek. Nem is akármilyen kocsival mentünk, hanem egy fehér Range Rover limuzinnal. Ennél nagyobb felhajtást nem is tudnánk csinálni.

 

Nehézkesen, de átjutottam a jéggel borított lépcsőfokain, majd bedobtam magamat a kocsiba, amit apám sofőrje vezetett. Nagyjából másfél órát utaztunk a helyszínre. Egyáltalán nem volt kedvem az egész esthez, ahol gazdag emberek vágnak fel a vagyonukkal és jópofiznak egymással, hányinger keltő ez az egész.

 

Mikor kiszáltunk a kocsiból, egy pár fotós, akik a rendezvény folyamán végig kattintgattak, már a kiszálltunknál ellőttek pár tucat képet. 

 

A rendezvény egy igazán puccos hotelben került megrendezésre, mely a Ritz néven ismert. Amint beértünk a hatalmas helységbe, rögtön kényelmetlenül éreztem magamat. Hatalmas helység volt a csarnok, tele körasztalokkal melyek elegánsan és ízlésesen voltak megterítve. De a csarnok leglátványosabb darabja a gyönyörű, aranyborítású, hatalmas csillár volt, mely a plafonon lógott. Bármerre néztem, csinos nőkbe botlottam, tele drága ékszerekkel és sikeres üzletemberekkel az oldalukon. Apunak már az első másodperben társasága akadt, így hát én ott hagytam őket Elizabeth társaságában, valami finom után kutakodva. Vacsora ugyan csak késöbbre volt megtervezve, de akadt valami kóstoló, amit a pincérek hordtak körbe puccos tálcákon. 

Egy ideig csak bámultam a tömeget, ahogyan mindenki széles vigyorral meséli az üzleti pályafutását, és ahogyan a nők egymásnak villognak. El voltam veszve. Majd egyszercsak megpillantottam Nathanielt és húgát. A haja rendezetten be volt állítva, mint ahogyan tőle megszokott, egy elegáns fekete szmokingot viselt és hozzá sötétkék nyakkendőt. Amber egy bézs színű estélyiben tündökölt, becsavart, szőke tincsei félkonytba voltak tűzve. Mit sem gondolkodva, egyből hozzájuk indultam.

 

-Szia - köszöntem Nathanielnek.

 

-Szia - mért végig finoman a borostyán szemű fiú, majd egy csöppet elpirosodott. Apja mély krákogása zökkentette ki a fiút. - Apu, ő Jacqueline Siemens - mutatott be neki, helyettem is, mire a férfi tekintete egyből megváltozott.

 

-Örvendek kishölgy - mondta alázatosan.

 

-Ja, én is. Ha megbocsájt, akkor elrabolom Nathanielt egy kis időre - ragadtam meg a fiú alkarját.

 

-Mi? - vonta szemöldökét kérdőn Nathaniel, majd magammal rántottam és a csarnok másik végébe vonszoltam magammal. - Ez meg mire volt jó? - igazította meg zakóját.

 

-Lelépünk! 

 

-Tessék? - nézett rám meglepődötten.

 

-Azt ne mondd, hogy van kedved itt maradni - fontam össze karjaimat.

 

-Nincsen, de nem mehetek el! 

 

-Miért? 

 

-Apám megöl! - vágta rá, majd zavartan terelni kezdte a szót. - Vagyis... Nem mehetek el.

 

-Az én apám sem tenne másképp, de semmiképpen sem szeretnék tovább maradni!

 

-Jackie... Értsd meg. Nem lehet - mondta egy kis bánattal a hangjában. Felmérve a helyzetet arra jutottam, hogy nekem sem lenne bölcs dolog elmennem.

 

-Legalább velem maradsz? - motyogtam kérdőn, miközben a padlót vizslattam. 

 

-Veled - tűrt egy rakoncátlan tincset a fülem mögé egy mosoly kíséretében.

 

Valóban velem maradt pár óráig, míg el nem jött a köszöntő és vacsora idő. Egy csinos, középkorú nőci állt a színpadon és a rendezvényről papolt. Az asztalunkat egy idősebb férfivel osztottuk meg és feleségével. Egész végig azt kellet hallgatnom, ahogyan Elizabeth és a férfi felesége valami divat bemutatóról-ról beszélgetnek és ahogyan apám és az ősz hajú férfi az üzleteket és a befektetéseket vitatják meg. Néha-néha rövid pillantásokat vetettem a szomszéd asztalhoz Nathaniel felé, aki szintén látszólagosan unta magát. 

 

-Milyen gyönyörű lánya van! - mondta a férfi felesége Elizabethnek, rám utalva.

 

-Nem az anyám - kaptam be a falatot villámról. Apám mintha villámokat lövellt volna tekintetével, ezzel jelezve, hogy viselkedjek. - Gondolom ismeri a mesékből a gonosz mostohaként emlegetett csúf, öregasszonyokat. - kezdtem el nyitott szájjal rágni a számban lévő ételt. - Elizabeth pont olyan.

 

-Nézd meg, hogy mi a desszert! - parancsolta apám iszonyat mennyiségű ridegséggel a hangjában. Felálltam az asztaltól, majd ahhoz az asztalhoz sétáltam, ahol Nathaniel ült családjával és néhány üzletember társaságában.  

 

-Elnézésüket kérem, ha nem zavarja önöket, akkor az est további részét szívesen tölteném Nathaniel társaságában - kezdtem bele, mire Nathaniel csak kérdő pillantást vetett rám. - Szabad ez a hely? 

 

-Persze, ülj csak le! - állt fel Nathaniel apja, az után udvariasan kihúzta nekem a széket. Helyet foglaltam, majd apámra tekintettem, akinek a feje már elvöröslött az idegtől.

 

-Mit művelsz? - súgta hozzám Nathaniel.

 

-Nyugi, úra vagyok a helyzetnek - nyugtatgattam a fiút, miközben fogalmam sem volt mit csinálok.

 

Következő>>